Egy volt kolléganőm ma azzal a kérdéssel fordult hozzám, hogy milyen az igazi nő, szerintem. Nagyon meglepett a kérdése, de próbáltam összeszedni, hogy milyen egy igazi nő az én értelmezésemben. Valami ilyesmik jutottak eszembe:

- ébredés után a tükörbe nézve megállapítja, hogy jobb lett volna férfinak születni, mert ők valahogy nem olyan gyűröttek reggelenként, és nem is bajlódnak annyit a „szépítkezéssel”,

- sminkelés után addig illeg-billeg a tükör előtt a passzos farmerban, amíg elhiszi, hogy végül is nem is olyan rossz nő,

- a sminkelést sokszor a pokolba kívánja, mégsem tudna élni nélküle,

- kedvenc napja a menstruáció első napja, később pedig a legutálatosabb napja,

- retteg a narancsbőr gondolatától,

- szeret nő lenni, szereti kihasználni minden előnyét (persze nem vallaná be), szereti, ha éreztetik vele, hogy nő,

- szeret macinaciban szaladgálni, ha nem látja senki, de alig várja, hogy felvehesse a passzos farmert, amiben a Pasinak annyira tetszik a feneke (persze az sem hátrány, ha más pasinak is tetszik, biztos ami biztos)

- szeret smink nélkül flangálni, és szereti otthagyni a mosatlant, majd erőt vesz magán, és eltünteti őket, de nem érzi magát jobban tőle,

- szeretné, ha a Pasi elmosogatna és kitakarítana helyette, és szeretné, ha emiatt nem érezne lelkiismeret furdalást,

- szeret finom ételeket készíteni a Pasinak, de irtózik attól, ha hagymaszagú lesz a haja,

- nem elégszik meg a lámpaoltás utáni szexszel, kedveli az újdonságokat, szenvedélyes, és földhözragadt pasit nem tűr meg maga mellett,

- szereti élvezni a Kedvesen túl más pasik figyelmét is, de persze nem lépi át azt a bizonyos határt, mert szereti a Pasit,

- szeret néha gyenge nőnek mutatkozni, aki gyámolításra szorul,

- nőiessége nem csupán a külsőségekben merül ki, hanem belülről árad, a kisugárzásával bármit el tud hitetni a férfiakkal.

Izgatottság és némi félelem lett rajtunk úrrá, amikor a GPS jelezte, hogy 3 km van még hátra Tornakápolnáig. Tudtuk, hogy szép, tudtuk, hogy a nyugalom szigete, de még nem éltük át. Mondani mindent lehet. Elhagytuk a települést jelző, Tornakápolna táblát, majd két perc múlva kikötöttünk a falu szélén, ahonnan már „nincs tovább”. Jaj, hiszen ez zsáktelepülés, olvastuk mi az interneten, de nagy várakozásunkban és izgatottságunkban erről el is feledkeztünk. Tornakápolnát ugyanis csak Szinpetri felől lehet megközelíteni, és mindössze egy „főutcája” van, további két mellékutcával. Nem akartuk – jobban mondva -, nem tudtuk elhinni, hogy csak ennyi. Távol a városok zajától létezik egy erdőkkel körülvett, virágokkal tarkított, tiszta és csendes település, Tornakápolna. Igen, létezik, hiszen mi láttuk. Egy falu, ahol aligha történt bűnözés, ahol a madarak fecsegésétől alig hallani a szomszédok beszélgetését. Pedig ha egy picit hangosabban beszélsz az átlagosnál, a hangod már visszahangzik is.

Megfordultunk hát a zsákutcában, és 2 perc telt el, vagy annyi sem talán, amikor már birtokba vettük a vendégházunkat.

Ez a néhány nap volt az, amely megmutatta nekünk, mi az igazán értékes az életben. Nem vágytunk a Balatonra, vagy a bécsi forgatagra adventkor. Megrészegített a nyugalom.

Az első nap még oda-odanyúltunk a telefonért, aztán beláttuk, hogy térerő nélkül biztosan nem tudnak minket elérni. Bevallom, csodás volt egy kicsit eltűnni a világ végére, és máshogy élni a mindennapokat. Nem gondoltam volna, hogy az ország szélére kell elmennem azért, hogy rájöjjek, lehet másként is élni, hogy megtaláljam, amit kerestem. A nyugalmat.

Internetről álmodni sem mertünk ebben a faluban, de azért a biztonság kedvéért bekészítettünk egy laptopot az utazótáskába. El kell, hogy mondjam, a Csendet, a madárdalolást, olyannyira megszokta a fülünk, hogy már-már sértő volt hangos zenét hallgatni. Itt tudtam meg azt is, hogy mi az a csend. Először megijedtem tőle, aztán pedig nem akartam nélküle létezni. Ott annyira más volt minden. Este és éjszaka nem hallottuk autók zaját, úgy festett, mintha a falu egész nap az esti pihenésre készült volna, sőt, egész nap pihent. Olyan természeti adottságokkal rendelkezik Tornakápolna, amiről az ország közepén mi csak álmodni merünk. Nem hittem, hogy ilyen hely létezik. A dombon állva hol a magasló hegyvonulatokkal, hol a völgyekkel kényeztettük szemünket.

Másnap elindultunk, hogy felfedezzük Tornakápolnát, úgy egészében. Lassan sétáltunk a főutcán, mint akinek az égvilágon semmi dolga, aztán rájöttünk, hogy valóban nincsen. Nem kerestek telefonon munkaügyben, nem kellett a beadandó dolgozatokkal foglalkozni, minden kötelességet és aggályt félre lehetett tenni a sarokba erre a néhány napra.

A falu felé közeledve az erdőből kiemelkedő templomtorony olyan képest fest, mintha csak úgy „odanőtt” volna, viszonozva a helyiek szeretetét, azt, hogy meghagyták Tornakápolnát annak, ami. Egy háborítatlan, csendes, tiszta falunak. A pár nap alatt, amíg élveztem a falu vendégszeretetét, még ezt is hajlandó voltam elhinni.

Már rég üdülő-település lehetne, mint mondjuk a tőle nem messze lévő Aggtelek, rajtunk kívül gondolhatják még sokan, de hál istennek, még nem lepték el a turisták, nincsen nyüzsgés.

Tornakápolnában van valami tiszteletreméltó. Nem tudom még, hogy az érintetlensége, vagy a szépsége miatt szerettem-e meg, de ez a néhány nap nagyon sok mindenre megtanított az életről.

Most a munkahelyem előtt állok, a szokásos cigarettaszünetemet töltöm. Szemben autók cikáznak, egyik jobbról, másik balról, nyomják a gázt, mindenki siet. Itt ráérős beszélgetők, amott kígyózó sorok a bank automatánál. Hangzavar van, nem hallom a madarak hangját, a tavasz illatáról pedig álmodni sem merek. Sok az ember, nem szokta a szemem. Tornakápolnára gondolok, és a csendre. Majd hirtelen felébredek. Ez itt az életem.

3:45
Csörög a vekker.
Engedélyezek még magamnak negyed órát.
4:00

Nincs tovább, kibújok a pihe-puha meleg paplanból.
A lámpa szelíd fényénél mosolyod hívogat, forró tested az ágyba visszavár.
Nehéz így az elindulás.

Mióta az eszemet tudom, a reggel a legutálatosabb napszakom. Mégis van benne valami bájos.

Korán és sokáig utazom, van szerencsém átutazni ébredő városkon, felszálló ködön siklik a vonat. Nagyon fáradt vagyok még, de érzem, hogy nagyon jó napom lesz ma.

"S ha Te is egyszer-másszor szomorú leszel, s hasztalanul jársz-kelsz az emberek között, a szomorúságodon nem segít senki, és úgy érzed, mintha valami nagy-nagy súly ülne a lelkeden, és napról napra jobban belefáradsz, s talán már azt is hiszed, hogy nem bírod tovább: egy este szökj le titokban a tóhoz. (...) Ha szomorúságoddal a tó partján megállsz: olyan kék lesz a víz, mint még sohase volt. A legcsöndesebb szellő indulását meghallhatod, akkora lesz a csend, s ameddig ér a nádas: minden nádszál csak neked muzsikál akkor. (...) Hunyd be a szemed, ha látásod már nagyon gyönge lesz, akkor és egyszeribe látni fogod a madarak táncát bent a tocsogóban. És akkor, azon a csöndes estén maga a tó mesél neked tovább, folytatja ott, ahol én abbahagytam. És akkor a csöndes estén, Te elfelejted, egészen biztosan elfelejted, hogy szomorú voltál."

(Wass Albert)

Főiskolai tanulmányaim miatt elég hosszasan utazom vonattal. Hol könyvvel, hol Nők lapjával, hol jegyzetekkel, attól függően, hogy szorgalmi vagy vizsgaidőszak van-e. És azzal a kis izével a fülemben. Igen, zenét hallgatva közben.

Egy előadáson az egyik előadó próbált meggyőzni minket arról, hogy mennyire távolságtartónak, zárkózottnak mutatkozik az, aki zenét hallgat, miközben utazik. Mert kizárja a külvilágot. Én akkor felháborodtam ezen, mert szerintem a zenehallgatásnak semmi köze a zárkózottsághoz. Tanár Úr azt gondolja, hogy a mai fiatalok elzárkóznak a többi embertől azzal, mert éppen zenét hallgatnak. Azt az apró körülményt nem vette figyelembe, hogy milyen fontos, ha nem fontosabb az a kommunikáció, amit nem mondunk ki.

Utazásaim során ráértemben elég gyakran megfigyelem utastársaimat. Előfordul, hogy  nincs kedvem beszélgetni, és akkor valóban csak zenét hallgatok, de a tekintetemmel megtisztelek mindenkit, és egyáltalán nem zárkózom el a beszélgetéstől. Idegenekkel.

Máskor érdeklődő tekintetemmel bírom szóra az arra fogékony utastársaimat, vagy én szólítom le őket, és ez független attól, hogy előtte vagy utána benne volt-e a fülemben a kis izé.

Egyik reggel éppen InterCityre várakoztam a peronon. Unalmamban nézelődtem, néztem az álmos embereket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy anyuka a kislányát hangosan rendre utasítja. Majd körülnézett, hogy látta-e, hallotta-e valaki, talán el is szégyellte volna magát, rám nézett, aztán arra gondolhaott, hogy ugyan, ez az én gyerekem, úgy nevelem ahogy akarom - legalábbis ezt tükrözte az arca. A kislány is észrevette érdeklődő pillantásomat, és szégyenlősen az anyja térdébe kapaszkodott, hiszen csak azt érte el nyújtózkodás nélkül. Ő is álmos volt még.

Végre megérkezett a vonat, már csak a helyemet kellett megtalálnom. Mi is volt? 22-es kocsi? Tiszta szerencse, hogy az InterCityn biztosan van hely, és igényes körülmények között lehet utazni. A nem alacsony ár fedezi.

Helyet foglaltam, és olvasgattam valamit, fülemben a kis izével. Nem sok idő telt el, amikor a szőke kislány a peronról odasonfordált két üléssel elém, és pajkosan rámnézett. Akkor már nem volt álmos. Megnyugodott. Én rámosolyogtam, majd hallgattam tovább a zenét. A kislány visszaszaladt az anyukájához, és később ismét meglátogatott. Akkor már egész közel jött hozzám. Volt előttem két szabad hely, így a kisasszony úgy döntött, ott helyet foglal. Akkor már nem volt kedvem zenét hallgatni. Beszélgettünk. Elmondta a kislány, hogy nagymamájához megy, és megkérdezte, hogy én hová tartok. Aranyosan elfecserésztünk mindeféle dolgokról. Az anyja közben türelmetlenül hívta magához, de ő inkább társasági életre vágyott. Mielőtt visszament az anyjához, megkérdezte, hogy ha odaérnek a nagymamához, levenném-e vonatról. Hát persze, hogy leveszlek - mondtam. Úgy tűnik, talált valakit, akire rá merte bízni kis törékeny testét. Vajon hol lehetett az apukája? Mikor odaértünk az állomásra, az anyja dühösen elrángatta a másik irányba. Én még a kislány után néztem, majd elballagtam. Kicsit lelkiismeretfurdalásom volt. Mikor leszálltam a vonatról, már a nagymamáját ölelte a peronon, s rám már nem emlékezett.

Visszafelé pedig...