- Én mondtam, hogy hagyd ott a Hivatalt. Te teljesen besavanyodtál! - mondta. Ééén? Most kezd kinyílni a csipám. Csak... nem tudom, hogy mi van velem?! Értem ezalatt azt, hogy az utóbbi időben a rengeteg támadás, megaláztatás ami ért, a munkahelyen, vagy itthon, vagy bárhol, kemény páncéllá nőtte ki magát, és már lassan-lassan az ellen is támadok, aki az ég világon nem ártott ellenem semmit, de én mégis azt gondolom, hogy igen. Rosszindulatú lettem, naaaa. És ez nagyon nem én vagyok, vagyis, most úgy érzem, hogy átestem a ló túloldalára, és nagyon nem szeretnék ott maradni. Ez nem járja így. Egy jóindulatú, kedves kiscsajnak gondolnak, közben pedig egyáltalán nem vagyok az. Számító, önző kis dögnek érzem most magam.
Este 18 óra. Állok a Hivatal kijáratánál. A munkatársaim zöme is lépdel kifelé. Ők azok, akik sohasem túlóráznak, és napközben sem szakadnak meg.
- Hát te? Ilyen korán... mész haza? Nem kell éjszakázni? - kérdezi az egyik.
Talán baj, talán felháborító, hogy egyszer én is időben hazamegyek? Utólag felháborított a dolog, akkor nem is fogtam fel.
- Belőled kinézem pedig, hogy maradsz - mondja.
- Isten ments. Eleget vagyok itt. - mondom. Ez hülyének néz. Ez azt hiszi önszántából túlórázom? Lehet cserélni. PPPPFFFFFF
A barátság téma az, ami az utóbbi napokban foglalkoztat, csak nem tudom igazából hogyan fogalmazzam meg ami bennem van. Rosszul esnek dolgok, és hiányoznak régi dolgok. Lehet, hogy az "idealista írónő" túlidealizálta a barátság fogalmát is? Megeshet. Nagyon nem szeretném, ha ez így lenne. Egy barátság, az barátság. Hogy mitől az? Esküszöm, hogy most nem menne, ha meg kellene fogalmaznom. Hogy mitől nem az? Az már jobban menne. És mikor van az, hogy "Múlik"? Nektek mi a véleményetek?
