Főiskolai tanulmányaim miatt elég hosszasan utazom vonattal. Hol könyvvel, hol Nők lapjával, hol jegyzetekkel, attól függően, hogy szorgalmi vagy vizsgaidőszak van-e. És azzal a kis izével a fülemben. Igen, zenét hallgatva közben.

Egy előadáson az egyik előadó próbált meggyőzni minket arról, hogy mennyire távolságtartónak, zárkózottnak mutatkozik az, aki zenét hallgat, miközben utazik. Mert kizárja a külvilágot. Én akkor felháborodtam ezen, mert szerintem a zenehallgatásnak semmi köze a zárkózottsághoz. Tanár Úr azt gondolja, hogy a mai fiatalok elzárkóznak a többi embertől azzal, mert éppen zenét hallgatnak. Azt az apró körülményt nem vette figyelembe, hogy milyen fontos, ha nem fontosabb az a kommunikáció, amit nem mondunk ki.

Utazásaim során ráértemben elég gyakran megfigyelem utastársaimat. Előfordul, hogy  nincs kedvem beszélgetni, és akkor valóban csak zenét hallgatok, de a tekintetemmel megtisztelek mindenkit, és egyáltalán nem zárkózom el a beszélgetéstől. Idegenekkel.

Máskor érdeklődő tekintetemmel bírom szóra az arra fogékony utastársaimat, vagy én szólítom le őket, és ez független attól, hogy előtte vagy utána benne volt-e a fülemben a kis izé.

Egyik reggel éppen InterCityre várakoztam a peronon. Unalmamban nézelődtem, néztem az álmos embereket. Egyszer csak arra lettem figyelmes, hogy egy anyuka a kislányát hangosan rendre utasítja. Majd körülnézett, hogy látta-e, hallotta-e valaki, talán el is szégyellte volna magát, rám nézett, aztán arra gondolhaott, hogy ugyan, ez az én gyerekem, úgy nevelem ahogy akarom - legalábbis ezt tükrözte az arca. A kislány is észrevette érdeklődő pillantásomat, és szégyenlősen az anyja térdébe kapaszkodott, hiszen csak azt érte el nyújtózkodás nélkül. Ő is álmos volt még.

Végre megérkezett a vonat, már csak a helyemet kellett megtalálnom. Mi is volt? 22-es kocsi? Tiszta szerencse, hogy az InterCityn biztosan van hely, és igényes körülmények között lehet utazni. A nem alacsony ár fedezi.

Helyet foglaltam, és olvasgattam valamit, fülemben a kis izével. Nem sok idő telt el, amikor a szőke kislány a peronról odasonfordált két üléssel elém, és pajkosan rámnézett. Akkor már nem volt álmos. Megnyugodott. Én rámosolyogtam, majd hallgattam tovább a zenét. A kislány visszaszaladt az anyukájához, és később ismét meglátogatott. Akkor már egész közel jött hozzám. Volt előttem két szabad hely, így a kisasszony úgy döntött, ott helyet foglal. Akkor már nem volt kedvem zenét hallgatni. Beszélgettünk. Elmondta a kislány, hogy nagymamájához megy, és megkérdezte, hogy én hová tartok. Aranyosan elfecserésztünk mindeféle dolgokról. Az anyja közben türelmetlenül hívta magához, de ő inkább társasági életre vágyott. Mielőtt visszament az anyjához, megkérdezte, hogy ha odaérnek a nagymamához, levenném-e vonatról. Hát persze, hogy leveszlek - mondtam. Úgy tűnik, talált valakit, akire rá merte bízni kis törékeny testét. Vajon hol lehetett az apukája? Mikor odaértünk az állomásra, az anyja dühösen elrángatta a másik irányba. Én még a kislány után néztem, majd elballagtam. Kicsit lelkiismeretfurdalásom volt. Mikor leszálltam a vonatról, már a nagymamáját ölelte a peronon, s rám már nem emlékezett.

Visszafelé pedig...