Szeretnék rendelni egy kiló mosolyt, meg 25 deka jókedvet. Jah, a boldogságból meg egy tucatot. Miiiiii???? Hogy el kell menni érte? Ez nem volt benne a hirdetésben! Kiszállítást nem vállalnak?
Ti nem érzitek úgy, hogy a hétköznapok, a hetek csak féktelen robotolásból, rohanásból állnak? Vannak órák, percek, amikor a mobilt legszívesebben lehúznád a wc-n, az internetet kiszakítanád a falból, hogy ne érjen el senki. A másik pillanatban pedig azt nézed, hogy miért nem hív már, mikor kapsz már e-mailt? Közszemlére vagy téve a modern világ által. Önként választod, és önhibádon kívül is magával ragad ez a személytelen világ. Már nem megyünk el képeslapot venni szeretetteinknek, vagy legalábbis nagyon ritkán. Inkább küldünk egy smst, egy e-mailt, egy e-képeslapot. Értékes, értékes, jelent persze az is valamit, sokat, csak nincs mögötte "áldozat", cselekvés, alázat. Csak dob valaki egy smst a másiknak, gyorsabb, egyszerűbb, könnyebb, esetleg fájdalommentesebb. Idővel persze lehet, hogy már az lesz az értékesebb, mert megjelennek a "piacon" újabbnál újabb lehetőségek arra, hogy minél kevesebbet kommunikáljunk személyesen, és minél kevesebbet áldozzunk az ajándékozás, a szeretet?, tisztelet? oltárán. Elképzelhető, hogy a karácsonyi ajándékokat majd interneten fogják megrendelni az emberek, aztán interneten elszállítattják, mert ollllyan sok a dolguk, nincs idejük. Brrrrrr.... Szörnyű látomás. (:
A Dal: Nayo - African Girl. (katt a dalra!)
Akartam írni egy érzésről, egy gondolatról, ami nemrégiben esett meg ismét, és aminek már folyamata van. Egy kollegám nemrégiben távozott a munkahelyünkről, és alkalmam nyílt vele beszélgetni hosszabban, mielőtt elment. Örültem, mert sikerült tisztázni néhány dolgot, ami a múltban félreértést okozott. Régóta érzem már, hogy nekem is kiáll a rudam onnan, írtam már erről korábban. Csak még nincs itt az ideje, hogy lépjek.
Valaki nagyon hiányzik, akit nagyon közel éreztem magamhoz, és otthagyta ezt a munkát. Sohasem gondoltam volna, hogy ő elmegy. Egy lelkiismeretes, szorgalmas ember, aki bármi is történik, teszi a dolgát. Persze azért a humánus beállítottságódása , harmónikus természete miatt lehetett volna sejteni, hogy minden egyes rúgás útrakelésre késztette. Rossz érzés volt, nah. Nagyon megszerettem, és sajnálom, hogy elment. Néha még ma is betekintek a folyosóra, ahová mindig fény szivárgott ki, már estefelé, amikor ő még mindig dolgozott. A szobája már teljesen megváltozott, emléke már csak szívünkben él tovább. Remélem még találkozunk ebben az életben.
Ha egyszer úgy döntök, hogy felállok, nem akarok nagyon búcsúzni. Megszakadna a szívem azokért akiket szeretek, és nem tudnám elviselni a kétszínű jókívánságokat, az álszent mosolyokat.
Mindenesetre, most még maradok, kitartok a valamiért, kitartok a semmiért, aztán majd az élet (sors?) hozza hogy hová kell tovább állnom. A feladatot pedig azt hiszem már elkezdtem teljesíteni.
