"Holnaptól nem érdekel, hol jársz és kivel,
hogy ki az újabb áldozat ki téged elvisel,
...
holnaptól nem érdekel, már a folytatás..."
de még ma, még ma, akarom, hogy érints, akarom hogy simulj hozzám, és akarom, hogy te is érezd. Mikor hozzám érsz, tested lángra kap, s szerelmesen bújsz hozzám, minden porcikám viszonozza amit kap, szenvedéllyel takarod be testem, teljes tudattalanul, ösztönösen érzem, hogy hozzám tartozol.
Még ma, mosolyogsz rám, 
ölelsz, belém karolsz, s úgy alszol el... minden lélegzeted belém ivódik, s illatod, kifogyhatatlan, hittem ezt néhány éve.. az illat.. hhh talán még mindig az orromban van, ha jobban ráfigyelek. De a mozdulatok, a tettek, az érzések, az a gyomorszaggató érzés, az az őrült érzés, hogy kívánlak, még mindig megkísért. Hmm...mintha tegnap lett volna..
"Holnaptól, nem érdekel, hol jársz és kivel", de még ma, mindent megteszek, hogy visszakapjalak. Ha éreznéd, hogy szeretlek, megrémülnél. Egyedül maradtam, őrülten, a szerelemtől őrülten. Egyedül az esőben, hozzád rohanva, kétségbeesetten, megtépázva. Alig hiszem el, hogy tényleg így szerettem, és nem volt hamis álom. Azóta sem. "Ami nem múlik el, ami megmarad. Amit átéltünk, a szerelem. Ez voltam én és te, csak ez segíthet nekem."
És Te. Mosolyod vígasztaló. Ölelnél bármilyen szorosan, a lelkem valahol mégis elillan a két karod között, és a mellkasán fekszik. Ott maradt. Visszakérném én, de nem talált még nála biztonságosabb helyet.
"Csak azt ne kérdezd tőlem, hogy miért nézek néha másfelé,
...
nincs erre válasz, csak az utam járom én."
