Nyugodtan állíthatom, hogy életem egyik meghatározó helyszíne, az Erkélyünk. Hozzám tartozik, hozzá tartozok. Rengeteget ültem ott, feküdtem, beszélgettem, Vele, Vele is, és Vele is. De leginkább csak néztem a távolba, gyönyörködtem a meseszép zöldellő tájban. Eleinte azt gondoltam, csak a dohányzás színtere ez, de rá kellett döbbennem, hogy valami egészen más. A hely, ahol sokat készültem vizsgákra, ahol hallgattam Barátnőim örömteli, és fájdalmas történeteit, ahol öleltem szerelmesen valakit, ahol csókoltam, ahol sóvárogtam valaki után, ahol vártam valakire.

Néhány nappal ezelőtt felfedeztem, hogy a távolban, messziről két aprónak látszó ház között magányosan legelészik egy fekete ló. Olyan festői volt a kép, hogy hirtelen kedvem lett volna lefesteni amit látok, az érzést, ami olyan megfoghatatlan volt. Leginkább szomorúnak, és magányosnak véltem a lovat, a kopár tájon, a vad szélben szegénykém nem fázik meg? - gondoltam magamban. Aztán hozzászoktam a látványhoz, amikor kimentem az erkélyre dohányozni, már kerestem a lovat, 'találkozni' akartam Vele, és ő minden áldott nap ott volt, mindig ugyanott, és mindig legelészett.

A tegnapi napon egészen másra figyeltem fel. A távolba tekintve nem jó érzés fogott el, hanem a lombtalan fák, színtelen, fakó fű láttán ridegség, és szomorúság uralkodott el bennem. Kerestem a lovat. De nem volt ott. Abban reménykedtem, hogy azért nincs ott, azért nem 'találkozunk', mert becsukták az istállóba, és nem fázik már. Elesett, és szomorú voltam, tele gondolatokkal, a táj pedig szomorúan bólogatva nem segített legyőzni a bajt. Úgy hiányoztál.