A mai napon megkérdezték tőlem dohányáru vásárlása közben, hogy ugyan adhatnak-e már nekem olyat? Csak mosolyogtam, és szó nélkül kitettem a személyimet a pultra. Aztán az eladó kedvesen megjegyezte, - gondolom azért, mert nem tudhatta, hogyan reagálom le a helyzetet, és nem akart elveszíteni egy vásárlót, - hogy ez jó dolog ám. Én pedig mosolyogva csak azt feleltem, remélem később is fiatalabbnak látszom majd. Azt mondják, a fiatalság a lélek állapota, semmi köze a korhoz. Ha a lelkem állapotáról kellene beszélnem, most úgy érzem, már dupla annyit éltem, mint valójában. Lelki fáradtságról van itt szó, az elmúlt hetek, hónapok hajszával teli napjairól, a rengeteg munkáról, az állandó munkáról. Valójában azon kívül, hogy annyira fáradtnak érzem magam, hogy legszívesebben 1 hónapig ki sem dugnám az orrom a házból, érzek valami pluszt, lelki jóérzést, tele vagyok gondolatokkal, már nincs csend bennem. Az utóbbi időben egyáltalán nem volt időm sem szeretteimre, sem magamra. Fáradtságtól összerogyva nem volt kedvem sekihez, és semmihez. Csak élni akartam, és azt éreztem sokszor, hogy annyi kell csak, hogy békén hagyjanak. Nem leszek talán embergyűlölő? Ááá, nem, lételemem az emberek közelsége, talán túlságosan is. Sírós voltam tegnap, egyik pillanatról a másikra, empatikus képességeim ismét szárnyra kaptak, és nyakamba vettem más fájdalmát. Azonban nem jöttek ki a könnyek, csak belülről feszítettek, és nem tudtam, hogy az a rosszabb-e, hogy nem vagyok képes sírni, vagy az, hogy fáj valami. Megértettem, hogy másnak miért, és hogyan fáj. Hisz' nekem is fájt már úgy.
Örülök a gondolataimnak, és örülök, hogy végre van erőm újra írni, mert eddig az sem volt. Attól is féltem, hogy annyira kiüresedem, hogy elragad a depresszió, és már nem leszek képes szeretni, amire a világon legjobban szükségem van.
Annyira irigylem azokat a fiatal nőket, akik odabújhatnak, és oda akarnak bújni édesapjukhoz, ő pedig, féltő, erős, férfias karjaival oltamazza őket. Csak úgy, ok nélkül, odabújni, akarni odabújni, és nem undorodni ettől, vágyva erre. Elmondani, hogy milyen nagy bánatom van, elmesélni, hogy mivel töltöm a napjaimat, mit csinálok a munkahelyen, elmondani, ha boldog vagyok, ha szerelmes, vagy egyszerűen csak beszélgetni az életről. Tanácsot, segítséget kérni, kapni, hagyni a saját fejem után menni, hagyni csalódni, de előtte szólni, figyelmeztetni, hisz' saját kárán tanul az ember.
Tudod Apa, ez mindig is hiányzott, és hiányzik is míg élek... Bárhogy is tagadom, tagadnám.
Szerintem a szeretetet legszebben kifejezni öleléssel lehet. Igazi öleléssel. Feltétel nélkül, csak úgy egyszerűen, azért mert bántanak, azért mert öröm ért, azért mert boldog vagyok, és azért mert szeretek...
Örülök a gondolataimnak, és örülök, hogy végre van erőm újra írni, mert eddig az sem volt. Attól is féltem, hogy annyira kiüresedem, hogy elragad a depresszió, és már nem leszek képes szeretni, amire a világon legjobban szükségem van.
Annyira irigylem azokat a fiatal nőket, akik odabújhatnak, és oda akarnak bújni édesapjukhoz, ő pedig, féltő, erős, férfias karjaival oltamazza őket. Csak úgy, ok nélkül, odabújni, akarni odabújni, és nem undorodni ettől, vágyva erre. Elmondani, hogy milyen nagy bánatom van, elmesélni, hogy mivel töltöm a napjaimat, mit csinálok a munkahelyen, elmondani, ha boldog vagyok, ha szerelmes, vagy egyszerűen csak beszélgetni az életről. Tanácsot, segítséget kérni, kapni, hagyni a saját fejem után menni, hagyni csalódni, de előtte szólni, figyelmeztetni, hisz' saját kárán tanul az ember.
Tudod Apa, ez mindig is hiányzott, és hiányzik is míg élek... Bárhogy is tagadom, tagadnám.
Szerintem a szeretetet legszebben kifejezni öleléssel lehet. Igazi öleléssel. Feltétel nélkül, csak úgy egyszerűen, azért mert bántanak, azért mert öröm ért, azért mert boldog vagyok, és azért mert szeretek...
“Ha eluralkodik rajtunk a félelem, a kétségbeesés, a megszokás, az állandóság, a reménytelenség, és a tragikum, hálát adhatunk Istennek a bajor cukormázas kekszért. És szerencsére, ha éppen nincs keksz akkor is megnyugvásra lelünk egy ismerős kéz érintésében, vagy egy kedves gesztusban, egy apró biztatásban, vagy egy szerető ölelésben, vagy mások vigasztalásában.”
(Stranger Than Fiction/Felforgatókönyv)
