Halványkék, tiszta ég mire felpillantasz lopva, egy-egy pillanatra, körbe-körbe zöld lombokba burkolózott fák, pajkos kismadarak, színes virágok. Csodák illatát hordja, s keringőre hívja a fák ágait, a szél. Azok egyre csak táncolnak, hol jobbra, hol balra, s velük ropják megannyi zöld füvek.
Így lépdelsz a természetes csodák között, felemelt fejjel, látszólag boldogan, mégis vérző szívvel. Amott a padon kopaszodó úr csókolja s belefeledi magát vele egykorú szerelmébe, itt középkorú pár siet a busz után, egymás kezét markolva, s szorítva is talán, egy percre sem elengedve. Érzelmek tengerébe úszol bele, egy pillanatra sem sejtetve mennyire magányos vagy.
Pedig neked, akár egy jól beavatott dobnak - ha szeretni kell, s ha szeretsz - úgy dobban meg a szíved. Ha féltesz, ha aggódsz, ha kívánsz, megdörög a szíved, s érzéseid sokáig tartanak, akár a csendes eső. Mélyek, szüntelenek, s tisztulást hoznak.
S mégis... nincs semmid, semmid, de semmid... ami csillapíthatná féktelen vágyad iránta, a tűz iránt, amely feléget minden szabályt, a szenvedély iránt, ami nem ismer korlátokat, az ölelések iránt amely azt akarja, hogy feloldódj a másik testében és lelkében, az érintések iránt, amely egész tested borzongással tölti el, a beteljesedés iránt, amely harmonikussá teszi dühöngő, lázadó érzékeid, s a pillantásért, mely legbelsődig hatol; a "szeretés" iránt.
