Hogy lesz szerelem egy (egér)kattintásból, egy mozdulatból, egy „fejösszekoccanásból”, egy e-mail-ből, sok e-mailből, egy tekintetből, tanulásból, munkából, közös munkára ítéltségből? Nagyon egyszerűen, ha abból indulunk ki, hogy semmi sem véletlen. Egy idő után arra lesz figyelmes hősnőnk, hogy semmit sem ért abból, amit lelkesen magyaráz neki egyre közeledő gazdája a rendszernek, csak jó hogy ott van, és akarja hogy közelebb legyen, hogy a világháló ne legyen többé találkozásuk színhelye, már nem csak a honlap-szerkesztésre kíváncsi, sőt arra már nem is tud koncentrálni, szemek érdeklik, tekintetek, és az, amit a tekintek rejtenek. Vajon olyan ő, mint amilyennek kedvelem (szeretem), vajon olyan ember, olyan figyelmes a magánéletben, mint most velem – a munkában – teszi fel magának a kérdést. Vajon az őrült vonzalom csak az egymásra ítéltségből alakult ki, vagy ennek így kellett lennie? Szavak, félszavak, árulkodó mondatok, árulják el az érzelmeket, most mit tegyen hősnőnk. Nem figyelt eddig a saját érzéseire, a saját vonzódására, csak a másikét érezte. Nem mert eddig belegondolni, nem mert beleérezni, nem mert rákattanni, képtelenség – biztos vírusfertőzött lettem én is, gondolja magában. Vírusirtás, sztornó, szó sem lehet róla, de mi ez. Ééés miért, és miért pont velem? Ez nem velem történik. Kétségek, vonzalom, őrültség, vágy. Egy tekintet, finom elegancia, és vége. Vége a kétségeknek. De a java még csak most következik. Már nem szabadkozik, nem tiltakozik, elragadta a vágy, az őrültség, a kaland, s ki tudja mit érez még. Csak azt tudja, hogy kell neki ez a pasi, kell ez a tekintet, kell ez a törődés, kell ez a mosoly, kell ez a test, kell ez az őrült lángolás, kell hogy benne legyen, kell hogy magáévá tegye egészen, kell ez az ember, mert már dugába dőlt a „biztonsági” terve.