Sárga falak, vörös kő. Fények, amelyek nem bántják a szemet. Szemben tükör, hogy lásd minden mozdulatod. A magnóból szól a latin, egyet jobbra, kettőt balra, majd hátra, s kicsavarnád tested a ritmusra, úgy kell a zene, és úgy kell a tánc, mint éhező embernek egy kis kenyér. S most, oldalra hajtod fejed, s úgy úgy lépdelsz a vörös kövön, mint egy Primadonna. De nem kell, nem kell, hogy az legyél. S mögéd lép, olyan értőn ér hozzád, s minden porcikájával felveszi a ritmusod. S most. Táncunk sosem érjen véget. Mondod. Érj hozzám, lökj el, húzz magadhoz, de ne tarts örökre magadnál.
S egyszercsak, megbotlik. Milyen vicces, és mennyire nem számít. Leülsz mellé. Végigsimít rajtad, s tested felszikráz, meg akarod kapni ott, a kövön, ahol annyi szenvedély lobbant föl, ahol annyi láb táncolta már el az érzékiség táncát...
Ott pedig, a tükrön, Szenvedély suhan át, s csillapodnak a fények, a magnó tovább kiállt...
Öleled, s hagynád, el. Újra táncol a tested. A tükör előtt álsz. Látsz egy lányt, aki a Szenvedély rabigáját hordja, s akinek sosem tudhatod gondolatát. Csak hagyd, ne húzd magadhoz, engedd szabadon, s ha úgy adódik, visszatalál...
A kép forrása: nlcafe.hu
