Rengeteg ismerősömtől hallom, kitől irigykedve, szemrehányásként, kitől büszkén, hogy - ugyan, neked csak a kisujjadat kell mozdítanod, és máris a lábad előtt hever bármelyik férfi, akit akarsz. Lehet, hogy félreismernek emberek. Lehet, hogy még a legjobb barátnőim is, akik a világon szinte mindent tudnak rólam. Szinte mindent. Rengetegen mondják nekem, hogy önbizalommal telinek látszom, határozott egyéniség vagyok, aki tudja mit akar. Független, szabad, és elérhetetlen. Igazából azonban nem vagyok ilyen. "Könnyebb szerepet játszani", eljátszani, hogy van önbizalmam, közben pedig állandó harcban állok önmagammal, hogy megfeleljek. Magamnak is. Ismerem magam. De még nem eléggé. Úgy gondolom, hogy egy örök élet is kevés ahhoz, hogy megismerjük magunkat, megismerjük a szeretteinket, és egy örök élet kell ahhoz, hogy az állandó változást magunkban, és kedveseinkben követni tudjuk. - Nem az vagy, akibe beleszerettem - mondják sokan. Megváltozott, más. Az igazi szerelem abban áll, ha az ember egész lényét szeretjük, és ha változik, a változással együtt szeretjük. Imádjuk. Addig szerelem.
Hogy miért küzdök önbizalomhiánnyal? Igen egyszerű a magyarázat. Hiszem, hogy minden lelki eredetű probléma a gyerekkora vezethető vissza. Ebbe most mélyebben nem mennék bele. Talán egyszer.
Úgy szeretném megváltoztatni a világot, szabályozni a születéseket. Szabályozni azért, hogy egy 10 perces felelőtlen szexnek ne legyen eredménye egy boldogtalan ember. Szabályozni azért, hogy a fiatal, éretlen lányok, ne vállaljanak gyereket mindenféle hóbortból, és hiszem azt is, hogy egy nőnek meg kell érnie az anyaságra. Csak úgy tud megadni mindent a gyermeknek, legfőképpen teljes valóját, ha felkészült, ha ismeri önmagát, és képesnek érzi rá magát, hogy magán és a kedvesén kívül mást helyezzen előtérbe. Egy új életet. Egy új életet, akit utána nem lehet lecserélni, ha megunjuk. Nem lehet félretenni, ha már fáj fejünk az ordítástól. Szerintem csak úgy érdemes vállalni, ha tiszta szívvel, teljes valónkkal neveljük a gyermeket. Mert, nem mindegy, hogy milyen élete lesz.
- Fejbeváglak, ha nem fogod be! - mondja egy anya a fiának. A hivatal előtt állok, meghallom. Majd besétál, segélyt igényel. Dolgozni nem szeret, talán nem is dolgozott még egy jóízűt életében. Beadja a kérelmet, majd néhány hét múlva megkapja a segélyt. Hogy mit vesz a pénzből? Gondolom nem kiscipőt, és kis kabátot. Hanem drága cigarettát, finom falatokat, de csak amíg a segély tart. Utána sírás van, hogy nincs pénz, gyerek sok van, nincs mit enniük. És azzal beleszív a cigarettájába. Ezeknek a gyerekeknek milyen életük lehet? Sírni volna kedvem ilyenkor. Ezt nem tudom elfogadni, pedig muszáj. Muszáj, mert nem tudok rajta változtatni.
