Néha, - mint például most - úgy érzem, hogy egyszerűen csak elszalad mellettem az Élet. Néha visszanéz, még belém is rúg, máskor visszafordul, és rám mosolyog. Nem szabadna hagyni, hogy így elfusson, meg kellene ragadni a karját, és visszatartani.
Ez most egy olyan időszak, amikor nincs ihletem. Van hogy elalvás előtt jutnak eszembe a legjobb gondolatok, reggelre azonban elfelejtem.

Íme egy "újabb" versem:
A Lélek útjain

Félsz. Mintha egy régi, rozsdás vaskapu
hangját hallanád, melyet a szél csapdos egyre.
A rekedt ajtó mögött, a bokrok között
szellő suhan, s tépi lelked szárnyait.
S te csak egyre jobban félsz.

Sötétséget látsz, s ezer csillagot,
de  olyan egyedül vagy, mint maga a Hold.
Te még jobban félsz.
Furcsa, megmagyarázhatatlan szavakat hallasz,
ijesztő, rémes alakokat rajzol eléd agyad.

S te még mindig nagyon félsz.
Mint mindig, most is erősnek hiszed magad,
sóhajtasz egyet, s tovább lépkedsz.
De aki ismer tudja, hogy ez csak egy álarc,
mert legbelül te is egy érzékeny, gyenge lény vagy.
Már-már megfojt a félelem.

Megállsz egy ponton, s végre egy kis fényt gyújtasz,
hamarosan ismerős hangokat hallasz.
Ők azok. Akiket szeretsz.
S már-már gyönyörűnek véled a rozsdás vaskaput,
a szél suhanását, és szépnek látod a fény
nélküli ismeretlent. Már nem félsz.

De ahogy jöttek, úgy eltűntek a hangok,
s a fény is elaludt; úgy érzed a Magány megfojt.
A tested lehúz a mélybe, s te leülsz az út szélére.
Már nem félsz, csak zokogsz.
Úgy érzed mindenki elhagyott, és mindened feladod.
Kimereszted a szemed, és mindenhol a bántó alakokat keresed.

Miért félsz? Hisz' a Magány elfeled!
De ha tudnád, hogy a rozsdás vaskapu
a lelkiismereted!
Miért nem hiszed el, hogy félsz?
Miért nem hiszed el, amit érzel?

Talán, ha kitárnád a lelked,
s szívedben éreznéd az érzelmeket,
nem titkolnád el, ha fáj,
akkor nem félnél, ha a vaskapu
hangját hallanád!

Escudo
2004. 04. 07. (kedd)