Vajon kell-e várni, kell-e pontosan időzíteni, kell-e figyelni azt, hogy mikor van az, hogy pont most, és akkor, Csókolni kell. Csók. Van-e jelentősége? Hogy mikor csattan el, milyen körülmények között, hogy jól sikerül-e. Lehet-e levonni következtetést abból, ha nem jó? Nem tudom hogyan, de ma eszembe Jutottál. Az első mosolyod, ami végzetes volt. Az első csókod, ami belém mart, amikor éreztük, hogy csókban akarunk összeforrni, mégis kérettük magunkat. Aztán te mégis férfi voltál, magadhoz rántottál, és megcsókoltál. Akkor, az, ott, pontosan úgy történt meg, mintha meg lett volna írva. Akkor, ott, annak meg kellett történnie. Pontosan, és tökéletesen történt. Mélyen hatott, nem vetett fel kérdést, csak érzéseket. Minden meg nem fogalmazott kérdésre választ adott, minden ki nem mondott gondolatot szavakba öntött. Csak mosolyogni tudtam. Az első rándulás a gyomromban, az első lázas készülődés, téged várva.
Az első lélekbirkózás. Amikor az ágyon ültünk, és nem engedted közel magadhoz a lelkemet. Amikor lelkem simulni akart. Akkor még nem láttam, hogy kívülről nézem magunkat. Ültem a széken, és láttam, hogy mégsem az igazi. Akkor még eszevesztett voltam. Akkor még nem tudtam. Azóta már tudom, hogy azért ment olyan könnyen a búcsúzás, mert a lelkünknek egymáséhoz semmi köze nem volt.
Bezzeg Veled. HIKOKU, én is az vagyok. HIKOKU életes. Veled csendben is otthon voltam, és ölelkezett a lelkünk. Nem ragadtál magadhoz, nem volt ott a Pillanat. Másik pedig nem akadt. Hogy akad-e még, talán. De a kutya is látta, látta ami akkor láthatatatlanul közénk fonódott, és meg is fog maradni. Ez nem múlik el. Távol vagy, mégis közel érezlek.
És hogy kell-e időzíteni? Nos, megtervezve, előkészítve semmiképpen sem. Csakis a belső óránk szerint.
