Miért van az, hogy álmainkban merünk őszinték, bátrak lenni? Álmainkban mindent megteszünk, mosolygunk, elégedettek vagyunk. Aztán felébredünk, és a szürke hétköznapok elragadják tőlünk az álmainkat. Azokat az álmokat, amelyekben tökéletesen boldognak éreztük magunkat. Miért hagyjuk? Miért nem merjük megvalósítani egészen a valóságban? Miért nem teszünk meg mindent azért, hogy a valóságban is ugyanaz a boldogság öleljen körbe minket, mint amit lehunyt szemmel éreztünk?

Annyira közel érezlek most magamhoz, mintha itt lennél. Most akarom, hogy itt legyél, akarom, hogy rám nézz, hogy foglalkozz velem, hogy ölelj. Akarom tudni, hogy értesz, hogy jó velem, akarom hogy érezd, hogy akarom, hogy itt legyél. Nem akarom elhamarkodni.  Így akarom érezni mindig, nem csak most. Nem akarom hogy az őszi szél tovább fújja ezt az érzést. Nem akarlak összezavarni. Nem akarlak összetörni. Bennem vagy, a lelkemben, onnan nem szabadulsz. De vajon a szívemben gyökeret eresztesz? Nos, nem tudom. Sokat gondolok Rád. És jó Rád gondolni. Ez mélyebb érzés, mint a szerelem, magasztos. Még sosem éreztem ilyet.