Ahogy belenéztem a tükörbe, gátakat véltem leszakadni, összeomlani. Már napok óta érzem ezt, sőt hetek óta. Felszabadultságot, egy bennem már régóta lakozó, de megbúvó tulajdonság vagy érzés előrukkolását.
Gyertyafénynél írok, ritka magányomban, most azt hiszem nem zavarhat meg senki. A Dal: Zorán: Ahogy volt, úgy volt. Minden, ami a rideg valósághoz köt, kizökkent benső valómból, s nehéz visszatérni. Vannak bennem gátak, és már nagyon zavar a jelenlétük. Csupán még arra nem sikerült rájönnöm, hgy mik ezek a gátak, vagy hogy mi okozza jelenlétüket. Persze egy-egy gát ismeretes előttem, de mintha ezek ellen tehetetlennek érezném magam. Olykor fellázad testem s tudatom, és változást, változtatást parancsol, aztán mégiscsak belenyugszom.
Szembe kell néznünk a félelmeinkkel, és hinnünk kell magunkban!!
https://www.youtube.com/watch?v=5VWlxnHCM1Q
Most nyughatatlan vagyok, és sajnos nem tudom megfogalmazni, hogy mi okozza ezt a nyugtalanságot. Rájöttem, hogy hiába nem agyalok, töprengek dolgokon, azok akkor is kísértenek, és nem hagyják, hogy kiegyensúlyozottan éljek. Nem találom a helyem, és olyan idegen ez a bolygó most nekem. És ha én nem találom meg, amit kell, akkor hogyan várhatnám mástól, hogy boldog legyek, hogy boldoggá tegyen? Nem tudok beszélni, nincs kivel beszélni, nincs mikor beszélni, nincs minek beszélni, és nincs miről beszélni...
... Róla sem tudok. Pedig annyiszor eszembe jut. Felidézhetném, de az hiszem tudatalatt szándékosan nem emlékezem arra, ami köztünk volt. Lehet azért, mert így könnyebbnek hiszem. Pedig könnyen lehet, hogy nem az. Mit is mondhatnék róla, rólunk? Olyat, ami nem hangzik elcsépelten, és olyan, ami igazából emondja, hogy mi is ez, köztünk. Vegyünk két nem hétköznapi fiatalt - legalábbis akik ezt gondolják magukról. Egy közösségi webportálon ártatlan flörttel kezdődik, nem sejtve, hogy mi veszi kezdetét. Másik gondolatmenet szerint - ha semmi sem véletlen, ugye - tudatalatt láthattuk, hogy olyasvalakibe kötöttünk bele, aki ugyanúgy nem átlagos ember, és ez igalmasnak hatott.
Történetünk immáron egyéves, és most egy év után, ürességet érzek, ha rá gondolok. Jobban mondva, most az élet majd minden mozzanata érdektelenséggel tölt el, mégis, nem tudom megfogalmazni, hogy mit érzek. Nem megy. Azt hiszem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy akkor ott az állomáson, a tehervonatok mellett, a korlátra támaszkodva, szúnyogoktól bosszankodva, eltört valami. Minden, ami felépült közöttünk, most úgy érzem, hogy értékét veszítette. Ugyanakkor úgy érzem, hogy az életemben sokszor csak vegetálok, és amikor vele voltam, szárnyalltam, felszabadultam, és tudtam önmagam lenni, azon része, amit már ismerek, és azon része, ami bennem megbújva csak az ő társaságában, közelségében merészkedett elő. Nos, akkor mire várok még? Nem tudom, nem tudom. Nagy törést szenvedett a kapcsolatunkba vetett bizalmam, huss, elfújta a szél, és nem tudom, fogalmam sincs, hogyan tovább. Egyenlőre még azonban nem akarom látni. Nem vagyok képes rá.
