Gyakorta pislog az éjjeli lámpa fénye.. ki fog égni.. nyugtázom, de addig húzom az égő cseréjét, amíg a pislogó fény hangulatából nyerhetek. Valamit. Valamit ami tetszik, valami olyan érzést, ami ad valamit. Ha úgy tetszik, láthatod olyannak is, mint egy kandallót, amiben ropog a tűz.. Nyughatatlanul. Ha lángra kap, csak nehezen oltható el. 
Miért várunk arra, aki és ami nem jön el?
Menjünk elébe? És ha nem vár?
Vasárnaponta talán van egy kis idő megszusszanni, és néha fájdalmasan felismerni, hogy sokszor a lényeg mellett megyünk el. Kinézünk az ablakon, és azt hisszük látunk, közben pedig a lényeget sosem. Mennyi időt fecsérelünk el fölösleges dolgokra, amitől azt hisszük jó nekünk? Gondoljuk csak át. Hétköznapok. Eltemetik az álmokat. Ilyenkor élünk. Olyankor pedig csak sodródunk, és megyünk az életünk után. Ez a munka. De hol a hivatás?
Egyik nap a vonaton egy helyes srácra lettem figyelmes. Korához képest meglehetősen komolynak tűnt, arca vonásai is arról tanúskodtak, fiatal kora ellenére élt már, megélhetett már fájdalmas dolgokat. Mégis, ez a komoly arc, nem feledte a kisfiús bájt sem. Nyárias, laza ruhája arra engedett következtetni, hogy szeret sportolni. Úgy nézte a tájat, mintha keresett volna ott valakit. Kicsit magába zárkózott, elgondolkodó volt. Lábát keresztezte, melyen egy baleset vagy egy műtét nyomait véltem felfedezni. A sportolóknál gyakran előfordul, hogy műteni kell a lábukat, vagy a kezüket. A sport nemcsak éltet, de öl is. Pont azt próbálja elvenni a sportemberektől, ami élteti őket, hiszen a lábuk nélkül semmire sem mennek. Legalábbis, futni már nem fognak. Derékba töri a karrierjüket, a kedvtelésüket, az álmaikat, az életüket. Ilyen kegyetlen tud lenni az élet.
És ez a fiatal srác, egyszercsak felpattant, és leszállt. Még éppen láttam, ahogy az ajtó felé indul, hogy a bal lábából hiányzik egy "darab", nem volt szép látvány. Egy embert, akit hiányosan látunk, valahogy nem látunk természetesnek. Mintha azzal, hogy ha valakinek hiányzik egy végtagja, vagy nem lát, nem lenne természetes. Nekünk, egészséges embereknek ez megdöbbentő, és cseppet sem természetes. Pedig az lehetne. És az is. A természet tréfája. Az élet nagy feladata. Úgy élni, hogy "nem vagyunk természetesek."
Visszakanyarodva a vasárnapokhoz.. ilyenkor úgy érzem, mindenki szusszan egy kicsit. Együtt van a család, és mindenki próbálja bepótolni a hétköznap elvesztegett perceket, órákat. Van aki nem próbálja. Csak sodródik. Mert megszokta. Mert azt tudja, mert azt hiszi, hogy a hétköznapi mókuskerék az élet, és ezt elfogadja. És nem próbál többé kitörni. A lényeg pedig valahol kicsúszik a kezéből, két túlóra között..
A kép forrása: http://csendpillanat.blogspot.com/
