Elnyújhatnám, mint egy rétestésztát, kezdhetném az államalapításnál, vagy onnan, amikor a hírhedt internetet feltalálták, és amikor - mint régen a kolerajárvány - hirtelen elterjedt a nép körében, azonban inkább onnan kezdeném, amikor felütötte nálam fejét az internet. Úgy gondolom, hogy pasizás terén sosem voltam szégyenlős, sem az interneten, sem az életben. Mindezt azért, mert véleményem szerint egy nőnek kell, hogy kacérkodjon, hódítson, bókokat gyűjtsön be, és igényli, hogy rajongjanak érte, udvaroljanak neki. Ilyenek vagyunk mi nők. Nem gondolom, hogy szórakozom a férfiakkal, mert ahhoz sem önbizalmam nincs, sem lelkiismeretem. Az interneten való ismerkedést, - őszintén szólva - nem veszem komolyan. Aki felém e-mail-en, chat-en, vagy msn-en közelít, fele akkora eséllyel indul, mint ha személyesen tenné azt meg. Nálam az sem jön be, ha valaki sms-ben szerelemet vall, pedig még sosem találkoztunk, vagy telefonon fölhív, hogy "járjunk!" Viszont szerelmes levelet szívesen olvasnék, hiába oly' elterjedt az internet, meg az sms, sokkal jobban értékelném, ha valaki tollal leírva vallaná meg az érzelmeit egy könnnyeitől meggyűrödött papíron. Ohhh.... (kis naiv)
Egyik kalandor napomon, flörtre kiéhezve kattintgattam az interneten, talán célja sem volt az egérgomb nyomkodásának, talán csak unaloműzőként szolgált, amikor rátaláltam egy napszemüveges, és igen sármos fickóra. Nem sokáig haboztam, a tudtára is adtam, hogy tetszik, amit látok. Mint mondottam, nem kell félteni, általában merész, néha rámenős, és kezdeményező vagyok. Mint ezen a napon. Küldtem is neki egy virtuális ajándékot, azzal a célzattal, hogy felhívjam magamra a figyelmét! Sikerült is. Hamarosan ő is kedveskedett egy ajándékkal, kedves bókokkal. Váltottunk néhány üzenetet még ugyanazon weboldalon, majd véleményem szerint a gyorsabb kommunikáció érdekében msn címet cseréltünk. Igazából nem hittem volna, hogy valójában beszélgetni fogunk msn-en, aztán az Élet rácáfolt az érzéseimre. A lakóhelyemtől távol eső városban élt, ezért is elképzelhetetlennek tartottam, hogy kialakuljon köztünk bármi is. Az első néhány beszélgetésünk alkalmával már túl nyílt volt, pikáns emlékeiből is idézett nekem, rajtam pedig gyakran számon kérte, hogy nem mondok semmit magamról, ahogy ő írta: "Nem vagy túl kommunikative, bár másban még jó lehetsz..., és ezt tartom szem előtt." Ezek után büszke módon azt gondoltam, hogy női mivoltomban alázott meg, és csak azért nem válaszoltam az üzeneteire, mert fáradt voltam, és nem volt kedvem a gép előtt ülni. Az ominózus mondat után azonnali válaszadásra nem volt lehetőségem, mert kilépett, ugyanis lejárt a munkaideje, aztán valami megjegyzést írtam neki, amiből érezhette, hogy megsértett, és hogy azt Ő nem fogja megtapasztalni, hogy én miben vagyok jó...
Ezek után úgy gondoltam, hogy ráakadtam egy szexmániás hapsira, aki ráadásul bunkó is. Amúgy sem vettem komolyan ezt az interneten történő ismerkedést, és különben is, msn-en csak a jó ismerőseimmel, barátaimmal szoktam beszélni általában. Már nem emlékszem hogyan enyhültem meg irányában, de valószínű azért, mert egyrészt elragadó stílussal, és előadásmóddal képes szórakoztatni, elvarázsolni az embert, másrészt ilyen apró-cseprő dolgokon nem szoktam leragadni. Emlékszem, hogy beszélgetéseink alatt sokszor volt indulatos, mint akit sokat bántottak az életben, mint aki az összes fájdalmát ki akarja magából szakítani, sokszor durvaságot éreztem átszivárogni a világhálón keresztül. Sokszor kedvem lett volna befejezni a beszélgetést, de igazság szerint tetszett az őszintesége, az, hogy kíméletlenül kimondja a dolgokat, feketén-fehéren, nem köntörfalazik, nem beszél mellé. Én is őszinte voltam vele, talán túlságosan is, de nem bánom, hiszen ha ő megtisztelt engem az őszinteségével, akkor én miért ne tettem volna? Megtehettem volna, hogy eljátszok egy kitalált személyt, kitalált érzésekkkel, gondolatokkal, de úgy gondolom, hogy akkor a legjobban magamat vágtam volna át.
Tehát mint már említettem, tetszett a stílusa, bár néha lekezelőnek éreztem, és akkor amikor legszívesebben elküldtem volna a francba, valahogy az az érzésem támadt, hogy nem bírnám megtenni, és inkább segítek neki, hogy megnyugodjon. Azt hiszem, hogy sokszor sikerült is segítenem.
Egy napon kedves Barátnőm msn címet készített magának, és megkérdezte, hogy esetleg lenne-e egy kedves, jóképű ismerősöm, akivel jókat tudna beszélgetni msn-en, tekintve hogy magányos, és ráfér a férfitársaság. Átgondolva a szavait, András jutott eszembe, ugyanis beszélgetéseink alkalmával őt egy rámenős, kalador pasinak ismertem meg, aki jó társaság volt, és gondoltam, hogy mellette nem unatkozna a Barátnőm. És persze mellékállásom, a kerítőnőség szöget ütött a fejemben, hogy hátha kialakul közöttük valami mélyebb. Barátnőm felvette hát Andrást, András pedig elfogadta Őt, így felkerültek egymás messenger parterlistájára. Másnap érdeklődtem mindkettőjüknél, hogy mi újság velük. Mindketten pozitívan vélekedtek egymásról, bár András nem értette, hogy miért adtam meg a barátnőmnek az msn címét, úgy fejezte ki magát, hogy "lepasszoltam". Elmondtam neki, hogy miért. Mint utóbb kiderült, Barátnőmmel délelőttönként msn-ezett, esténként pedig velem. Mind a barátnőmet, mind Andrást bíztattam, hogy próbálják meg együtt. Bár ennek ellenére sokszor flörtöltünk Andrással, miközben barátnőmmel is beszélgetett, azonban azt, hogy ők miről beszélgettek, sohasem tudtam, és sohasem érdekelt.
Egy napon a lakóhelyemhez közeli városban jártam vásárolni nővéremmel és a Keresztfiammal, amikor a buszról leszállva megpillantottam az úton barátnőmet egy sráccal. Nem volt nehéz rájönni, hogy András volt az a srác, bár az arcát nem láttam. Barátnőm ragyogott, nekem pedig leesett a tantusz. Akkor jöttem rá, hogy végleg félre kell állnom, hiszen ha Ők már randiznak, akkor úgy gondoltam, hogy talán komolyabbra fordulhat a dolog közöttük. Sem András, sem a Barátnőm nem mondta el, hogy találkozni fognak, valahogy úgy éreztem, mintha titkolóznának, és nem értettem, hogy miért. Illedelmes leányzóként, egyik felem megszólította volna őket, másik hevesen tiltakozott, végül pedig úgy döntöttem, hogy nem 'kavarok' bele a randiba. Ha teljesen őszinte akarok lenni, akkor tartottam attól is, hogy Andrásban összekeveredik valami, ha velem is találkozik, hiszen engem 'csak' virtuálisan ismert, Barátnőmet pedig immár élőben is megcsodálhatta. Nem akartam elrontani a randijukat, szorítottam nekik, hogy valami kialakuljon köztük.
Másnap sem akarták megosztani velem a "titkukat", én pedig még mindig nem értettem, hogy miért, pedig Andrással beszéltem másnap is, de távolságtartónak éreztem, és tudtam is, hogy miért az. Aztán mégiscsak elmondta. Nagyon pozitívan vélekedett barátnőmről, aminek nagyon örültem. Barátnőmmel is beszéltem, és ő is hasonló jókat mondott Andrásról. Aztán egy napon minden megváltozott, összevesztek, és az addig kellemes randit hirtelen mindketten rossznak állították be. Hozzá kell tennem, én minden nap beszéltem Andrással msn-en, míg barátnőmmel ritkábban.
Soha nem jutott eszembe bekavarni nekik, mint ahogy én voltam a legjobban azon, hogy valami kialakuljon közöttük, mégis belekeveredtem. Hirtelen én lettem a szar, aki csak kitalálta, hogy látta őket, aki szédíti a pasikat, és egyebek. Nagyon nem idegesítettem magam a dolgon. Akkor egy kicsit csalódtam Barátnőmben, Andrásról pedig úgy gondoltam, hogy csak szédíti a nőket, úgy gondoltam, hogy délelőtt Barátnőmnek csapja a szelet, este pedig nekem mond szépeket.
A viharfelhők elvonultak. Barátnőm miután kiosztott, megnyugodott, András pedig elővett, hogy nem volt szép dolog megadnom a címét másnak. Nem volt jogom. Az, hogy milyen sarat dobáltak rám, egyáltalán nem érdekelt, egyedül azt bántam, hogy megadtam András címét másnak, mert tényleg nem volt hozzá jogom. Rá kellett jönnöm, hogy nem olyan srác, mint amilyennek gondoltam, tele van érzésekkel, csak igyekszik elrejteni, mintha szégyellné. Barátnőmmel egyre kevesebbet beszéltem, Andrással pedig továbbra is nap mint nap. Ők nem beszéltek egymással. Egyre közelebb éreztem magamhoz Andrást, és akkor éreztem úgy igazából először, hogy találkozni akarok vele személyesen is.
Egy szombati napon este vonatozott be élőben is az életembe András, egy állásinterjúról jött, fekete zakóban, fekete ingben, farmerben, baseball sapkában és sportcipőben. Szokásomhoz híven késtem öt percet, és még mindig szégyellem magam, nem kértem érte elnézést. Hmm.... amikor megláttam, tetszett, bár elég sötét volt, de azért így is sikerült megfigyelnem. Gyertyákat hozott nekem, mert kiderítette, hogy szeretem őket, igazán figyelmes volt tőle! Gyalog indultunk városnézőbe, viccet félretéve a kedvenc helyemre mentünk. Csak beszélt, csak beszélt, csak beszélt, rengeteg sztorija volt, vicces, drámai, elgondolkodtató. A mosolya elragadó volt. Figyeltem, ahogy beszél, néztem férfias testét, viselkedését. Többször arra kellett rádöbbennem, hogy fiatal kora ellenére rendkívül tapasztalt, én pedig még alig éltem. Kicsit meg is rázott az igazi felismerés. Kellemes volt vele. Fáztam, és átkarolt, úgy sétáltunk, aztán átkaroltam én is, és úgy éreztem, hogy vonzódom hozzá. Keveset beszéltem, mintha őt akartam volna magamba szívni, ő pedig csak beszélt, beszélt... Egyszer megálltunk az úton, és aggódóan azt mondta: "ha valami nem jó, azon változtatni kell, ne fogadd el." Szomorúnak vélt, pedig nem voltam az. Mielőtt találkoztunk, azt mondtuk, hogy mindketten magunkat fogjuk adni, semmi színjáték, semmi álca. Szívtam is bagót pofátlan módon, úgy, hogy tudtam, zavarja a füst. De úgy gondoltam, ha nem szívnám, az nem én lennék. Ha kellek, akkor füsttel együtt kelljek. Aztán, ha úgy alakul..., még az is lehet, hogy leteszem. A találka előtt elhatároztam, hogy csakis a szívemre fogok hallgatni. Mindenféléről beszélgettünk, néha csak némán egymás szemébe néztünk, szavak nélkül próbáltuk felfedni egymás titkait. Hajnaltájban kikísértem az állomásra, és elváltunk.
Másnap egész nap a találkozás mozzanatai jártak a fejemben, nagyon tetszett András, de igazság szerint úgy éreztem, hogy egy ilyen örökmozgó, örökké pörgő srác egy ilyen nyugodt lány mellett talán unatkozna. Folyamatosan járt az agyam, és folyamatosan a szívemre figyeltem...
