Vegyes vágott

www.youtube.com/watch

Sárga falak, vörös kő. Fények, amelyek nem bántják a szemet. Szemben tükör, hogy lásd minden mozdulatod. A magnóból szól a latin, egyet jobbra, kettőt balra, majd hátra, s kicsavarnád tested a ritmusra, úgy kell a zene, és úgy kell a tánc, mint éhező embernek egy kis kenyér. S most, oldalra hajtod fejed, s úgy úgy lépdelsz a vörös kövön, mint egy Primadonna. De nem kell, nem kell, hogy az legyél. S mögéd lép, olyan értőn ér hozzád, s minden porcikájával felveszi a ritmusod. S most. Táncunk sosem érjen véget. Mondod. Érj hozzám, lökj el, húzz magadhoz, de ne tarts örökre magadnál.

S egyszercsak, megbotlik. Milyen vicces, és mennyire nem számít. Leülsz mellé. Végigsimít rajtad, s tested felszikráz, meg akarod kapni ott, a kövön, ahol annyi szenvedély lobbant föl, ahol annyi láb táncolta már el az érzékiség táncát...

Ott pedig, a tükrön, Szenvedély suhan át, s csillapodnak a fények, a magnó tovább kiállt... 

Öleled, s hagynád, el. Újra táncol a tested. A tükör előtt álsz. Látsz egy lányt, aki a Szenvedély rabigáját hordja, s akinek sosem tudhatod gondolatát. Csak hagyd, ne húzd magadhoz, engedd szabadon, s ha úgy adódik, visszatalál...

A kép forrása: nlcafe.hu

"Holnaptól nem érdekel, hol jársz és kivel,
hogy ki az újabb áldozat ki téged elvisel,
...
holnaptól nem érdekel, már a folytatás..."

de még ma, még ma, akarom, hogy érints, akarom hogy simulj hozzám, és akarom, hogy te is érezd. Mikor hozzám érsz, tested lángra kap, s szerelmesen bújsz hozzám, minden porcikám viszonozza amit kap, szenvedéllyel takarod be testem, teljes tudattalanul, ösztönösen érzem, hogy hozzám tartozol.

Még ma, mosolyogsz rám, ölelsz, belém karolsz, s úgy alszol el... minden lélegzeted belém ivódik, s illatod, kifogyhatatlan, hittem ezt néhány éve.. az illat.. hhh talán még mindig az orromban van, ha jobban ráfigyelek. De a mozdulatok, a tettek, az érzések, az a gyomorszaggató érzés, az az őrült érzés, hogy kívánlak, még mindig megkísért. Hmm...mintha tegnap lett volna..  

"Holnaptól, nem érdekel, hol jársz és kivel", de még ma, mindent megteszek, hogy visszakapjalak. Ha éreznéd, hogy szeretlek, megrémülnél. Egyedül maradtam, őrülten, a szerelemtől őrülten. Egyedül az esőben, hozzád rohanva, kétségbeesetten, megtépázva. Alig hiszem el, hogy tényleg így szerettem, és nem volt hamis álom. Azóta sem. "Ami nem múlik el, ami megmarad. Amit átéltünk, a szerelem. Ez voltam én és te, csak ez segíthet nekem."

És Te. Mosolyod vígasztaló. Ölelnél bármilyen szorosan, a lelkem valahol mégis elillan a két karod között, és a mellkasán fekszik. Ott maradt. Visszakérném én, de nem talált még nála biztonságosabb helyet.

"Csak azt ne kérdezd tőlem, hogy miért nézek néha másfelé,
...
nincs erre válasz, csak az utam járom én."

Nem írok politikáról, hiszen tele van vele a sajtó, meg a hócipőm is, nem szidom a vasutat, pedig én is utazom vonattal, én is részese lehetek annak a kellemes légkörnek, és jóérzésnek, ami érheti az embert, ha vonattal utazik. Én is szagolom a wc kellemetes bűzét, a dohányfüstöt, egynéhány fürdetlen embertársamat, dideregve-vacogva imádkozom, reménykedem, hogy megkönyörülnek az embereken, és bekapcsolják végre a fűtést.  Hallgatom a böfögést a sörszürtyögés mellett, tanúja vagyok agresszív anyai viselkedésnek, és reménykedem, hogy nem rabolnak ki, nem vernek meg egy-egy utazás alkalmával. Nos. Magyar Államvasutak.

Végzet(t)

Legyen úgy, hogy írtok egy történetet. De csak egy keveset. A többiek pedig, akik elolvassátok, (és persze én is) folytassátok aszerint, ami eszetekbe jut, amilyen folytatást el tudtok képzelni.

Gyakorta pislog az éjjeli lámpa fénye.. ki fog égni.. nyugtázom, de addig húzom az égő cseréjét, amíg a pislogó fény hangulatából nyerhetek. Valamit. Valamit ami tetszik, valami olyan érzést, ami ad valamit. Ha úgy tetszik, láthatod olyannak is, mint egy kandallót, amiben ropog a tűz.. Nyughatatlanul. Ha lángra kap, csak nehezen oltható el.

Miért várunk arra, aki és ami nem jön el?

Menjünk elébe? És ha nem vár?

Vasárnaponta talán van egy kis idő megszusszanni, és néha fájdalmasan felismerni, hogy sokszor a lényeg mellett megyünk el. Kinézünk az ablakon, és azt hisszük látunk, közben pedig a lényeget sosem. Mennyi időt fecsérelünk el fölösleges dolgokra, amitől azt hisszük jó nekünk? Gondoljuk csak át. Hétköznapok. Eltemetik az álmokat. Ilyenkor élünk. Olyankor pedig csak sodródunk, és megyünk az életünk után. Ez a munka. De hol a hivatás?

Egyik nap a vonaton egy helyes srácra lettem figyelmes. Korához képest meglehetősen komolynak tűnt, arca vonásai is arról tanúskodtak, fiatal kora ellenére élt már, megélhetett már fájdalmas dolgokat. Mégis, ez a komoly arc, nem feledte a kisfiús bájt sem. Nyárias, laza ruhája arra engedett következtetni, hogy szeret sportolni. Úgy nézte a tájat, mintha keresett volna ott valakit. Kicsit magába zárkózott, elgondolkodó volt. Lábát keresztezte, melyen egy baleset vagy egy műtét nyomait véltem felfedezni. A sportolóknál gyakran előfordul, hogy műteni kell a lábukat, vagy a kezüket. A sport nemcsak éltet, de öl is. Pont azt próbálja elvenni a sportemberektől, ami élteti őket, hiszen a lábuk nélkül semmire sem mennek. Legalábbis, futni már nem fognak. Derékba töri a karrierjüket, a kedvtelésüket, az álmaikat, az életüket. Ilyen kegyetlen tud lenni az élet.

És ez a fiatal srác, egyszercsak felpattant, és leszállt. Még éppen láttam, ahogy az ajtó felé indul, hogy a bal lábából hiányzik egy "darab", nem volt szép látvány. Egy embert, akit hiányosan látunk, valahogy nem látunk természetesnek. Mintha azzal, hogy ha valakinek hiányzik egy végtagja, vagy nem lát, nem lenne természetes. Nekünk, egészséges embereknek ez megdöbbentő, és cseppet sem természetes. Pedig az lehetne. És az is. A természet tréfája. Az élet nagy feladata. Úgy élni, hogy "nem vagyunk természetesek."

Visszakanyarodva a vasárnapokhoz.. ilyenkor úgy érzem, mindenki szusszan egy kicsit. Együtt van a család, és mindenki próbálja bepótolni a hétköznap elvesztegett perceket, órákat. Van aki nem próbálja. Csak sodródik. Mert megszokta. Mert azt tudja, mert azt hiszi, hogy a hétköznapi mókuskerék az élet, és ezt elfogadja. És nem próbál többé kitörni. A lényeg pedig valahol kicsúszik a kezéből, két túlóra között..

A kép forrása: http://csendpillanat.blogspot.com/

Halványkék, tiszta ég mire felpillantasz lopva, egy-egy pillanatra, körbe-körbe zöld lombokba burkolózott fák, pajkos kismadarak, színes virágok. Csodák illatát hordja, s keringőre hívja a fák ágait, a szél. Azok egyre csak táncolnak, hol jobbra, hol balra, s velük ropják megannyi zöld füvek. 

Így lépdelsz a természetes csodák között, felemelt fejjel, látszólag boldogan, mégis vérző szívvel. Amott a padon kopaszodó úr csókolja s belefeledi magát vele egykorú szerelmébe, itt középkorú pár siet a busz után, egymás kezét markolva, s szorítva is talán, egy percre sem elengedve. Érzelmek tengerébe úszol bele, egy pillanatra sem sejtetve mennyire magányos vagy.

Pedig neked, akár egy jól beavatott dobnak - ha szeretni kell, s ha szeretsz - úgy dobban meg a szíved. Ha féltesz, ha aggódsz, ha kívánsz, megdörög a szíved, s érzéseid sokáig tartanak, akár a csendes eső. Mélyek, szüntelenek, s tisztulást hoznak.

 S mégis... nincs semmid, semmid, de semmid... ami csillapíthatná féktelen vágyad iránta, a tűz iránt, amely feléget minden szabályt, a szenvedély iránt, ami nem ismer korlátokat, az ölelések iránt amely azt akarja, hogy feloldódj a másik testében és lelkében, az érintések iránt, amely egész tested borzongással tölti el, a beteljesedés iránt, amely harmonikussá teszi dühöngő, lázadó érzékeid, s a pillantásért, mely legbelsődig hatol; a "szeretés" iránt.