Este van, sőt mi több, elég késő. Fel vagyok pörögve, pedig pihennem kellene, de annyi meg annyi időt vesztegetünk el pihenéssel, olyankor is, amikor annyi minden van bennünk, amit még meg akarunk tenni. De rövid az idő, rövidek a napok, és rövid az élet. Az alvás. Ilyenkor nem tetszik a dolog, de ha arra gondolok, hogy másnap kipihentnek kell lennem, és mennyire szét leszek csúszva, ha nem alszom meg a számomra ideális óraszámot, akkor megette a fene, és van egy szétzilált napom. Az ideális idő? Fogalmam sincs, képtelen voltam még ráfigyelni arra ténylegesen, hogy mégis mennyi az az idő, ami ahhoz kell, hogy másnap jól érezzem magam, és ne legyek tök idióta. Azt mondják egyes emberek, hogy az alvásnál nincs jobb szépítőszer, mások azt mondják, ha túl sokat alszol, az már káros. Honnan tudjuk, hogy mi az, ami már káros? Mindenki okoskodik, de véleményem szerint ez annyira személyre szabott, annyira egyéni, mint sok más dolog még a személyiségben. Nekem ne döntse már el senki, hogy mennyi alvásra van szükségem, amikor még én sem tudom. Kezdek fáradni, de még nem bújhatok ágyba, pedig már annyira szeretnék elnyújtózni, és nyakig betakarózni. Elindítani a szokásos meditációs cédémet, ami szinte mindig megnyugtat, és ellazít. Imádom azt az állapotot, szinte hihetetlen. Amikor nem az forog az agyadban, hogy mi történt aznap, és nem az, hogy holnap mit kell feltétlenül megcsinálnod. Az ébrenlét, és álom között lebegsz egy köztes állapotban, hullámzik a nyugalom a testedben, és a gondolataidban, mint amikor a tavaszi napsütéses időben a csónakban ringatóztunk a tavon, Te és én. De szép is volt, és olyan nyugodt. Gyakran gondolok arra a napra, a tóra, arra hogyan hullámzott és hogy mennyire gyönyörűnek láttam.
Jó éjszakát!
