Ma szokásomtól eltérően busszal mentem haza a munkából - ennek oka a lustaságom, és az állandó változás utáni vágyakozásom. Általában biciklivel, gyalog, vagy kocsival szoktam hazamenni. Ez az utazás más volt, minden szempontból. Amíg a buszt vártam vettem az újságárusnál egy kis női csemegét, hogy ne unatkozzam hazafelé menet, és megfogadtam, mint már annyiszor, hogy el is fogom olvasni pihenésképp, ha hazamegyek - úgysem lesz társaságom. Most félre kellett tennem az újságot, mert olyan élményben volt részem, amit nem tudok magamban tartani. Világgá kell kürtölnöm. Ahogy megérkezett a busz, megpillantottam egy általános iskolai évfolyamtársamat rajta. Felszálltam, megvettem a jegyemet, köszöntem Grétinek - így hívták a volt évfolyamtársamat -, mosolyogtunk egyet, és tovább haladtam, hogy leülök a busz végében. Valami nem hagyott nyugodni. Mégpedig az, hogy Grétinek hatalmas gömbölyded pocakja volt, ami nagyon meglepett, és kíváncsi voltam a terhességére, az örömökre, a nehéz napokra.
Grétiről az az élmény él bennem, hogy együtt kézilabdáztunk, és atlétikáztunk. Alacsony termete ellenére hosszú lábai voltak, és úgy futott, mint a nyúl. Nem felejtem el, amikor összemértek bennünket, hogy melyikőnk a gyorsabb 800 méteres futásban, és ő győzött. De hozzá kell tenni, hogy ebben külső tényezők is szerepet játszottak (nem megfelelő talajú pálya). 60 méteres futásban viszont én voltam az erősebb. (:
Gréti egy alacsony, szőke hajú, kedves arcú lány volt. Most is az.
De ehhez még hozzátartozik a gömbölyű pocak, a kerek arc, és a sugárzó, boldog tekintet. Szavak nélkül felmértem, hogy boldog kismama, és a pocak is egy boldog, elégedett pocaknak látszott. Nem bírtam a kíváncsiságommal, visszamentem, és leültem vele szemben. Kifaggattam mindenről, és öröm volt látni, hogy igen, fel van készülve az anyaságra, és annyira várja a picit, hogy szinte könnyes lett a szeme a boldogságtól. Könnyű terhessége van, nemrégiben még dolgozott. Most pedig, 3 hete van a szülésig. Már alig várja. Boldog párkapcsolatban él, és már most imádja a csöppséget, aki benne növekszik. Mindenkit ilyen kismamának szeretnék látni. Olyannak, akiről árulkodik, hogy kiegyensúlyozott, boldog, hogy valóban akarja a gyermekét teljes szívével ölelni, nevelni, gondoskodni róla, és sohasem bántaná.
Köszönöm Gréti ezt az élményt.
Persze szó esett rólam is, bár úgy éreztem, hogy legfontosabb eleme a beszélgetésünknek a csöppség, mégis elkerülhetetlen "formaság" ilyenkor, hogy: - És te? Veled mi újság? Hogy velem mi újság? Dolgozom, a ... hivatalban. - mondom. Mintha harapófogóval kellene kihúzni. Olyan mintha szégyelleném, és erénynek is tartanám egyben. - Most nincs pasim. - mondom aztán. Nem mintha két hónappal ezelőtt lett volna. Egy éve sem volt. Csak futó kalandok voltak. Ezt mégsem mondhatom. Mondhatnám, de nem akarom. Gondolataimban az forog, kimondom, hogy én is szeretnék babát, aztán kérdésére egy "áá, dehogy"-gyal felelek. Még... azért ... nem. Hova? És kinek? Valamiről lekéstem volna? Talán igen, talán nem. Bár szerintem egyáltalán nem. Szinte minden időmet a munkahelyen töltöm - mondom. Ő mosolyog, ó te szegény, szerencsétlen - gondolja. Boldog vagy? - kérdezi magában. Nem, dehogy Gréti, válaszolok gondolatban. De te igen, ez sugárzik rólad. És ezt nem a karrierednek köszönheted, hanem egy szerető férfinak, és egy gömbölyded pocaknak. Az élet igazi megélésének, értelmének.
Grétiről az az élmény él bennem, hogy együtt kézilabdáztunk, és atlétikáztunk. Alacsony termete ellenére hosszú lábai voltak, és úgy futott, mint a nyúl. Nem felejtem el, amikor összemértek bennünket, hogy melyikőnk a gyorsabb 800 méteres futásban, és ő győzött. De hozzá kell tenni, hogy ebben külső tényezők is szerepet játszottak (nem megfelelő talajú pálya). 60 méteres futásban viszont én voltam az erősebb. (:
Gréti egy alacsony, szőke hajú, kedves arcú lány volt. Most is az.
De ehhez még hozzátartozik a gömbölyű pocak, a kerek arc, és a sugárzó, boldog tekintet. Szavak nélkül felmértem, hogy boldog kismama, és a pocak is egy boldog, elégedett pocaknak látszott. Nem bírtam a kíváncsiságommal, visszamentem, és leültem vele szemben. Kifaggattam mindenről, és öröm volt látni, hogy igen, fel van készülve az anyaságra, és annyira várja a picit, hogy szinte könnyes lett a szeme a boldogságtól. Könnyű terhessége van, nemrégiben még dolgozott. Most pedig, 3 hete van a szülésig. Már alig várja. Boldog párkapcsolatban él, és már most imádja a csöppséget, aki benne növekszik. Mindenkit ilyen kismamának szeretnék látni. Olyannak, akiről árulkodik, hogy kiegyensúlyozott, boldog, hogy valóban akarja a gyermekét teljes szívével ölelni, nevelni, gondoskodni róla, és sohasem bántaná.
Köszönöm Gréti ezt az élményt.
Persze szó esett rólam is, bár úgy éreztem, hogy legfontosabb eleme a beszélgetésünknek a csöppség, mégis elkerülhetetlen "formaság" ilyenkor, hogy: - És te? Veled mi újság? Hogy velem mi újság? Dolgozom, a ... hivatalban. - mondom. Mintha harapófogóval kellene kihúzni. Olyan mintha szégyelleném, és erénynek is tartanám egyben. - Most nincs pasim. - mondom aztán. Nem mintha két hónappal ezelőtt lett volna. Egy éve sem volt. Csak futó kalandok voltak. Ezt mégsem mondhatom. Mondhatnám, de nem akarom. Gondolataimban az forog, kimondom, hogy én is szeretnék babát, aztán kérdésére egy "áá, dehogy"-gyal felelek. Még... azért ... nem. Hova? És kinek? Valamiről lekéstem volna? Talán igen, talán nem. Bár szerintem egyáltalán nem. Szinte minden időmet a munkahelyen töltöm - mondom. Ő mosolyog, ó te szegény, szerencsétlen - gondolja. Boldog vagy? - kérdezi magában. Nem, dehogy Gréti, válaszolok gondolatban. De te igen, ez sugárzik rólad. És ezt nem a karrierednek köszönheted, hanem egy szerető férfinak, és egy gömbölyded pocaknak. Az élet igazi megélésének, értelmének.
