Ha éltél már Magányt, tudod, ha ismered a Magányt, tudod, ha körbevettek százan, és Magányos voltál, tudod, ha körötted vidám, beszélgető emberek voltak, te szótlan, mosoly nélküli, magányos voltál, tudod, ha érezted már úgy, hogy lelked egyre jobban hamuvá ég, "lelketlen lélek lettél", magányos, felületes érzésekkel, ha voltál már úgy, hogy úgy érezted, egyedül vagy a világban, ha legalább egy kicsit érezted, hogy láthatatlanul éled életed, akkor tudod mit jelent az, ha elveszítesz egy olyan embert, aki szavak nélkül is, egy kicsit legalább, ért. Akkor tudod milyen az, elveszíteni egy Lelket a legzordabb, hóviharral tűzdelt tájon, a szakadék szélén. Amikor felnézel rá, mert ő kitart, és ez erőt ad. Erőt ad a kitartása, lelkiismerete a legmocskosabb időkben is.
Amikor látod lehajtott fejjel feladni, megbukni az erőpróbán, amikor látod szemében a kétségbeesést, a veszteséget, és egy új, mindenféle jóval kecsegtető reményt a jobb iránt, a könnycseppek között mintegy napfényként megcsillanni, akkor nagyon erősnek kell lenned, mert őt elveszíted, és egyedül kell erősnek maradnod, nélküle. Egyedül. Ez a legnehezebb. Magányosnak, lelketlennek, erőtlennek érezni magad. Remélem megtalálod a számításod, mert féltelek.
